Spanyol menü – Négy hetes kóstoló Hispániából

Tervek. Az egyik leggyakoribb kérdés, amit barátok és ismerősök feltesznek: „… no, és merre fogsz menni legközelebb?” Ezt a Sárvári TV riportere is megkérdezte keresetlen szóval, amikor kerékpáros múltamról és jelenemről meséltem neki, s akkor őszintén kimondtam, ami már régi vágyam volt: az El Camino zarándokutat jó lenne végigjárni, persze kerékpárral. Nem is volt ebben fellengzős nagyot mondás. Ahogyan elképzeltem, az roppant logikus és meggyőző volt. Hiszen akkor sejtettem már, hogy a „célországot”, ahogy már máskor és más világtáj felé, egy kamion alkalmi utasaként sikerül elérnem. Tudtam, hogy Sárvárról rendszeresen szállítanak kandallókat Barcelona közelébe, és a cég tulajdonosa egy korábbi beszélgetésünkön igazán jó benyomást tett rám. Már csak meg kellett kérdeznem tőle, lehetne-e szó arról, hogy egyik szállítmánnyal magamat és málhámat a végállomásig, azaz számomra a kiindulási pontig, elvigyék. Első szóra igent mondott, csupán egy feltétele volt, hogy biztosításom legyen. Az csak természetes!

Áprilisban nagy lendülettel láttam hozzá a tervezéshez – és stop! – akkor kellett kissé visszafognom képzeteim ficánkoló csikóit. Spanyolország 5-ször akkora, mint hazánk, s bár a híres zarándokút „csak” 800 km hosszú, Gironából eljuthatok Pamplonáig (a Szent Jakab út közelebbi végéig), majd Santiago de Composteláig végig kerekezhetek az út érdemi szakaszán… nos, akkor aztán igazán messze kerülök a Gironából éppen hazafelé induló kamionomtól, bumlizhatok vonattal napokig! Bakfitty, épp ezt akarnám elkerülni. El Camino – a zarándoklat lélekemelő, csodás élmény turista szemmel is. De tapasztalt biciklisként a realitás talaján kell maradnom. 1700 – 1800 km-nél többet nem tudok 3 hét alatt megtenni, bármennyire is nekifeszülök. (Hja, az idő lejár – mondta Petőfi, pedig ő még csak a 20. éve körül járt akkoriban). Vagyis rövidíteni kell, de úgy, hogy nyerjek is vele.

Európa fejformájú részének egy sereg különleges városát is bejárhatom egy kisebb, jól átgondolt körrel – ld. fent. Mondjuk, kezdem a nyakánál. Gironától a gallérján végighaladok: Zaragoza – Pamplona, utána 200 km-es szakaszt teszek meg a nagy zarándokúton Burgosig, ezzel már a „tarkó” vidékén járok, majd délnek fordulva Segovia – El Escorial következik, és lám csak, még a főváros is belefér! Valenciától meg a tengerparton, Barcelonán át vissza Gironába. Így szólt a tervem. Nem túl szerény – de reálisnak látszott. Bevallom, Toledo is tervbe volt véve, ám erről kinn, a szépen szaporodó kilométerek közepette, fájó szívvel le kellett mondanom. A nehéz terep kijózanít, a ruganyos álom elillan. Kivitelezéskor korlátba szorít, visszafog a kimerültség realitása és az olvadó időkeret. Ez utóbbi, az időhiány okozta azt is, hogy Barcelonát sem tudtam megnézni, bocsáss meg kedves Olvasó, ha épp erre lettél volna kíváncsi! Mit válaszol erre a kórus? Majd legközelebb!…

Hadd lám, most kezdődik a „harmadik utazásom” – ugyanarra. Azt tartom ugyanis, hogy túráim általában három utazással érnek fel. Egy az elmélet, a tervezés. Kettő a valós fizikai erőt igénylő, mégis meseszerű, gyakorlati úti élmények gyűjtése. Három: újra végigjárom, felidézem az egészet, megmerítkezve az események, szebbnél szebb helyszínek sokaságában, mire elkészül az élménybeszámoló.

Indulás!

Aki sosem próbálta, nemigen tudja elképzelni, mi mindent kell elintézni egy több hetes túraút előtt. A kerékpár legyen jó karban. Kell minden olyan szerszám, amely a menet közbeni, várva / váratlanul előadódó javításokhoz kell. Defekt, küllőszakadás, abroncs-csere, bovden javítás, egy-egy csavar pótlása, hajtókar leoldódása, világítás hibája… Vég nélkül lehetne sorolni, mi minden adódhat, és nem kísér engem szervizműhely. Bár az igaz, hogy a hátsó kerék húzófej lehajtásához satu kellett, de valamilyen műhelyt akkor mégis csak találtam a közelben. Aztán: sátor, ruházat, esernyő. Apróholmi, például tű cérnával, kislámpa, töltők a különféle kütyükhöz, sok élelmiszer, és így tovább. Ha valaki kéri, el tudom küldeni a listámat.

Még szerencse, hogy Európán belül ma már nincs gond az útlevél csináltatására, érvényesítésére. Mai ésszel nehéz elképzelni, hogy anno… minden magán-kiutazás előtt külön kellett kérni az engedélyező pecséteket, maga az útlevél hiába volt érvényes. 1990-ben még Olaszországba is kellett vízum! Hagyjuk. Most csak a biztosításra kellett odafigyelnem.

Elbúcsúzni nem könnyű. Bár a feleségem „elenged”, már rég beletörődött, hogy nyaranta hatalmasakat kószálok. Mi több: azt, hogy mikor merre járok, rövid híradásaim nyomán már nagyjából követi is a térképen. Máskor is hangsúlyoztam már: szilárd hátország nélkül lehetetlen volna ily nagyokat kerekezni.

Június 15-én, szerdán pont szemerkélni kezd az eső, amikor a fuvarozó vállalat telephelyére indulok. Hű kutyáim is érzik, hogy itt most sokáig nem fognak látni, hálásan szűkölnek a simogatásra. Aztán mégiscsak látnak, mert a bukósisakért még haza kell ugranom!

Egy fülke, sok kilométer.

Kamionnal két nap az út Spanyolországig. Zalában is van egy felrakó, de hamar elhagyjuk az országot, a szlovén határ után oszlanak a felhők, reménykeltő fénynyalábok törnek át rajtuk. Oszladozni kezd lassan az a „köd” is, amely elképzeléseimet fedte a túra előtt, már tudom, melyik faluba érkezünk, Gironától pár km-re. Egy kis izgalom bujkál persze bennem, de ezt oldja a beszélgetés. Az ilyen társasutazás bizalmat, tapintatot kíván mindkét oldaltól. Közel 48 órára össze vagyunk zárva, amiben két éjszaka is benne van, alvás az ülések mögötti priccseken. Zúg a motor, vagy épp csendben kell lenni, hisz ki kell használni az alvásidőt… Ezt nem lehet sótlan és szótlan természettel kibírni. Úgy látom, én mindig rendkívül kedves sofőröket fogok ki, nagyon jól megvagyunk, megy a mesélés, érdekes élmények felidézése mindkettőnk oldaláról. Amikor pedig pihenni kell, a pilóták számára szigorúan előírt rend szerint, hát azt is kivalljuk valahogy. Pénteken kora délután érünk Bonmatiba, a kandallóraktárhoz. Nagy köszönet Jóskának!

Egy ősi katalán város

Gironáról korábban semmit nem tudtam. De aki a Mediterrán tengerparton végigpásztázva köze- líti meg a spanyol királyságot, szinte el sem tudja kerülni, s nem is érdemes. Verőfényes délután van, a forróság elől a legtöbben a szűk kis utcákba menekülnek. Turistacsoport rajzik elő, követi idegenvezetőjét, mint nyáj a pásztort, az Onyar folyó partjáról a katedrálishoz, majd meg egy múzeumba. Én a magam módszerével, az útikönyvet lapozgatva járom végig a nevezetes helyeket. Ibérek, rómaiak, mórok váltották
egymást, később is olyan volt a város, mint egy átjáróház. Az ősi városfalhoz fel kell menni a domboldalba, roppant romantikus, végig is megyek rajta. A vaskos tornyokkal erődített bástyasor kész útvesztő. Kis árnyas sétányokat, dús zöld kertecskéket rejteget, majd pedig ahogy felérek, gyönyörű panorámák nyílnak. De közelre pillantva is van meglepetés: egy rejtett sarokban pottyantós árnyékszék húzódik meg, amott meg napfényben, báli ruhában pompázik a zord falból kinőtt kis virág!

A katedrális főkapuja zárva, ám van egy „kiskapu”, amelyen a látogatók, persze nem ingyen, bemehetnek: 5 eurós nyugdíjas-jeggyel mégis megnézem. Az egész épületegyüttes úgyszólván egy óriási múzeum. Külön kis kápolnában drága gobelinek, szobrok sorakoznak, és egy oltár is, a legrégibb, legdíszesebb. Egy másik, emeleti teremben miseruhák, kegytárgyak – vitrinben! De itt is, mint már oly sok történelmi színhelyen, a kerengő a legcsodálatosabb, mindig újra lebilincsel a kőszobrászok művészete, a sok-sok ötletes díszítőelem, a nyilvánvaló szeretet, ami ezekből az alkotásokból sugárzik. Mindezt névtelenül adták a világnak. A mellékelt képekkel a gironai székesegyház kerengőjének monumentalitását és (a jobboldali oszlopfőnél) a részletek finomságát érzékeltetem.  Girona nagy folyója az Onyar, meghatározó szerepet játszik a városképben, ámde itt inkább arra buzdítom olvasóimat, hogy az Interneten nézzenek körül. Nekem már terjedelmi aggályaim vannak! Ez a város a „dobbantódeszka”. Tűző napon veszek tőle búcsút, rajtolok hegyek városok iránt.

Észak felé nagy félkörívben beveszem magam a Pireneusok nyúlványai közé. Banyolesben egy hatalmas zivatar ér utol, pont jókor sikerül bemenekülnöm a belvárosi tér árkádjai alá. Az égiháború közben naplót is írok, eszem is valamit, de még mindig esik. Jó, hát akkor szemerkélő esőben, a minőségi flaszteren tocsogva járom az óvárost. Egy kis templom kerül elő, épp családi ünnep érhetett véget, egy 4 fős zenekar tagjai kémlelik az eget, hogyan lépjenek le. Egyhajós, mondhatnám „szimpla” istenháza ez, mégis valami különleges varázsa van. A félhomályból fehérségében tündökölve emelkedik ki egy márványszobor. Szűz Mária, mint királynő.

Elhelyezése, megvilágítása telitalálat, s ahol fény van, ott árnyék is – szervesen összetartoznak. Ritkán látni ilyen harmonikus összhangot.

Olot városa másféle meglepetéssel örvendeztet meg. Míg tájékozódom, merre is kell tovább mennem, az utcák mélyéről átható dobszó gördül elém, mint valami hordók dübörgése. Arra tartok. A keskeny utcán nyílt parázson lacipecsenye sül, jó nagy füstöt árasztva – és akkor… egy térre bukkanok, megvannak! A nagy zajkeltők – úgy tízen lehetnek – értik a dolgukat, pompás szinkronban pattannak a dobverők, a fiatal ütősöknek még külön attrakciókra is marad erejük. Magasba repül a dobverő, de mire ütni kell vele, már ismét kézre áll. Imbolygás, forgás, mórikált gesztusok, berregősíp, van itt minden, fő a ritmus!

Ripoll felé aztán igazán magas domborzaton kell átkelnem, a tetőpont közel 1000 m-en van. No hisz jó úton igazán élvezet. Tudták-e ezt a rómaiak is, amikor itt, mint a birodalom egészében, kitűnő burkolattal ellátott utakat építettek? Kövekért nem kellett messze menniük, az biztos. Nyomdokaik máig láthatók, de a mai utasembernek táblák is felhívják a figyelmet e maradványokra1, különben a tovasuhanó autóból tán észre sem venné. Mi tagadás, számomra kicsit fárasztó – de a hegyvidékek világa mindig is nagyon vonzott. Havas csúcsok? Nem egészen kerékpárosnak valók2, de a lágyan hullámzó, élénkzöld hegyhátak, tarajosan zord sziklás vonulatok szépségét nem lehet megunni.

Az ám, tarajos sziklák! A hegyvidéki erőpróba után majd déli irányban egy sziklarengeteg következik, amelyet ősi kolostor tesz világhírűvé, éspedig Montserrat monostora. De hogy oda eljutottam, azt egy kedves kis családnak köszönhetem. Ripoll után jelzett bicikliúton folytatom a lejtős menetet, de alig 5-6 km után megtorpanok. Körforgalom, utak többfelé is, de nekem tilos!! Autópályára nem hajthatok rá (annyira azért nem lehetek vagány). Térképpel kezemben tépelődöm épp, amikor mikrobusz ér mellém, jobb kezem kinyújtom, megáll. Fiatal házaspár, kisgyerekkel. Mutatom, mi a bajom. Rugalmasan segítene, okos telefonján kiutat keres – nincs. Bár én kérni sem mertem volna, felajánlja, hogy elvisz egy darabon. Biciklim hátul a tartón, csomagjaim az utastérben, anyuka hátraül, én előre, máris száguldunk vissza az én előbb megtett útszakaszomon, majd meg a számos alagúttal tűzdelt autópályán délnek. Kábé 25 kilométert visz addig, ahol a csomóponttól már nekem is szabad az út. Most erre folytatják az utat? Nem-nem, ők igazából észak felé mennek, miattam tették ezt a kitérőt! Pénzt nem fogadnak el – hogyan háláljam meg? A kisgyereknek egy tábla csokit veszek elő, azt is alig akarják elfogadni…

A „szent” sziklarengeteg

Hazulról épp egy hete indultam útnak, amikor éjszaki szállásomról (amely egy hatalmas fügefa árnyékában volt) teljes cakk-pakkal indulok újabb magasságok meghódítására. Környezetéből kb. 1000 m-rel kiemelkedő sziklasziget, kiterjedése ötször tíz kilométer. A legmerészebb fantáziát megmozgató természetes, legömbölyített óriás kőalakzatok egy több mint ezer éves ember alkotta együttest fogadtak ölükbe: Montserrat monostorát, a kolostor/templom/iskola együttest, amely egyben búcsújáró hely. Ettől világhírű ez a vidék, ezért tódulnak ide a turisták és hívek naponta ezrével, s ezért nem sajnálom én sem, hogy egész délelőtt tartó kemény tolással, átizzadva, déli 1 óra felé érek csak fel ide, 725 m tengerszint feletti magasságba.

Montserrat története több mint ezer éves. Ez ugyan nem látszik az épületek mai küllemén, de így is lenyűgözőek. A sziklák öblébe szorosan illeszkednek, tekintélyes méretük ellenére így mégis eltörpülnek. Szerencsém van, a székesegyházba érve épp egy zenei esemény kezdődik. A padsorok már teljesen megteltek, de kissé előre furakodva állóhelyet találok. Az oltár térségében úgy 30 fős fiúkórus állt fel, orgona kísérettel mintegy félórás műsort adnak. A gregori- ánhoz hasonlít, fiúhangon. Több tábla is arra kéri a látogatókat, hogy ne fényképezzenek, de ezt nem tartja be senki – én sem. Sok-sok kis fénykocka dereng, hangtalan okos telefonok és világmárkás masinák nyelik a produkciót. A végén pedig – taps. Valaha úgy tudtam, nem illik templomban tapsolni, de ez mára megváltozott. Állítólag Amerikában még a szép prédikációért is taps jár!

„Montserrat apátjai, szerzetesei között számos bíboros, vértanú, még hadvezér, sőt pápa is akadt (II. Gyula)3”. Nem beszélve az ide látogató kiválóságokról. Loyolai Szent Ignác itt alapította a jezsuita rendet. Bizony, nem tudom, mit szólnának ők ehhez a tapsorkánhoz. A derék fiúk persze megérdemelték. Itt járnak középiskolába. Ez alighanem kiváló ajánlást jelent továbbtanuláskor.

Odakint perzsel a nap. Talponálló az árkádos boltsoron, egy „hamm”-burger, plusz sör gyorsan lecsúszik. A Tour-infónál kedvesek, elfogadják fényképezőgépem akkuját töltésre, magam pedig nekiindulok a csúcstámadásnak. Lépcsők, sziklaoldalba vágott keskeny járdák, jól jelzett ösvények vezetnek fel az iszonyatos méretű kőbábok között. Árnyékos szakasz nem sok van, és meredek is az út legtöbb helyen – de izgalmas és gyönyörű. Kiírás szerint 2,5 óra kell a feljutáshoz, amit először nem is akarok elhinni, de igaz. Még nekem is épp elég… A tetőn, a legfelső kőgombócról

körülpillantva olyan érzésem van, mintha léghajón lennék. Köröskörül messze lenn síknak tetsző vidék, miközben ez a „hajótest” 1000 m-re emelkedik ki a tájból.

(Tengerszint felett 1241m). A nyári meleg miatt nem kristálytiszta a kép, de messze ellátni, még a tegnap megtett hegy-völgyes szakaszt is tudom szemmel követni.

Lefelé sietnem kell, ha az akkumat vissza akarom kapni. Hoppá, itt van a FUNICULAR, vagyis a sikló, éppen kapóra jönne – de a jegyszedő fiú kiábrándít, lenn kellett volna megvennem a jegyet! Micsoda vircsaft! – no így is leérek. Este 7 tájt a szerzetesek kórusa zsolozsmázik, ez is nagyon szép, s aztán még egyszer élvezhetem a fiúénekkar műsorát. Jó lenne megtekinteni az apátság leghíresebb kincsét / relikviáját, a Szent Madonna kegyszobrot. A bazilika hajójából egy messze fenn nyitott kis ablakon át látszik az ébenfekete szobor, és teleobjektívommal jó képet készíthetek róla, de egész más lenne közvetlen közelről látni. Egy fiatal pap néhány fiú társaságában állhatatosan sorakozik a bejáratnál, bár a tábla szerint már késő. Lehet, hogy megbeszélte valakivel? Angolul szólítom meg, és határozottan állítja, még be fognak engedni. Jó húsz perc múlva már bizonyos: sajnos nem.

A legendás történet szerint a becses ereklyét Szent Lukács készítette volna, és még Szent Péter, vagy Szent Jakab adta ajándékba az első barcelonai püspöknek. Majd a hódító mórok elől egy bar- langba rejtették, és csak a 880. évben találták meg arra legeltető pásztorok. Nagy diadallal helyezték el az itt alapított kolostorban. Milyen kár, hogy művészettörténészek szerint „csak” a 12. – 13. szá- zadban készült. Erről a magyar szent korona körüli vita jut eszembe. Vajon már Szent István kirá- lyunkat is ezzel koronázták, vagy későbbi? Mindent egybe vetve csodálatos, sőt szédületes órákat töltöttem fenn az apátságnál, a sziklás hegyen. Ja, utána három napig izomláz zsibong a combomban!

Ibéria gallérján

No vándor, ránézel a térképre: most jöhetnek a spanyol pampák, gyalult sík vidék… Hja, ahogy azt Móricka elképzeli! Tűző napon haladok nagyjából nyugatnak, sok-sok dombon át. A Montserrat sziklaszirtek még sokáig bíztatólag integetnek, míg alá nem ereszkednek a láthatáron. Kisvárosok árnyas fákkal, alattuk pad: de jó megpihenni. A ringatózó nevű Capelladesben jövök rá, hogy strandpapucsomat reggel ott felejtettem a táborhelyen. Így hát kapóra jön a sportbolt, itt a 22 eurós NIKE papucsnál nem adom alább – no, ez nagyon kellett!

Lleida/Lérida jó nagy város a Segre folyó völgyében. A városközpontban nyüzsögve forog az idegen, a szűk utcákba kevéssé hatol be a délutáni hőség. Pillantásom a tengerparti üdüléshez nélkü- lözhetetlen hóbelevancokat árusító forgalmas bolt kirakatára esik: két szomszédos napozóágyon napszemüveges csontvázak sütkéreznek a szpotlájtban. Ez a legújabb fogyókúrázó stranddivat? Engem inkább a 13. századi vár érdekel, nekilendülök a magas dombnak, de jól jön a szintkülönb- séget áthidaló felvonó ebben a kazán-melegben. Királyi székhelye volt ez Aragóniának, meg is látszik a falak vastagságán, meg a katedrális méretén!

Fenn a bástyákon, a néptelen falak jó díszletnek bizonyulnak egy esküvőre készülődő pár fotózásához. Vakító fehér menyasszonyi ruha, táncos léptű vőlegény, csupa napsugár, lenyűgöző panoráma, minden felhőtlen. Az árnyékos oldalig még évek telnek el – ha szerencséjük van! Erre gondolok akkor is, amikor kissé odébb Fraga kisvárosban sikerül megfejteni egy mély értelmű szoboralkotás mondanivalóját. Olyan, mint egy tornász-, vagy artistapár. A férfi izmos, biztos kézzel tartja a mélység felett függeszkedő (élet-)társát. Kétrét hajolva mégis megfeszül a hátgerinc az erőkifejtésben. Mint egy híd tartóíve. Egész közel kell lépnem, kis fényes táblán angolul is megadták az eszmei mondanivalót.

Fordítása:

„Fontos az életben, hogy megtaláljuk a kellő egyensúlyt. Ez az egyensúly sokszor embertársainknak köszönhető, akik szilárdan megtartanak bennünket. Ha nem lennének, összeomlana az életünk.”

Kedves boldog menyasszonyok, vőlegények! Házastársak, jó barátok! Ismeritek, elfogadjátok ezt a bölcsességet? Gerinc kell hozzá, bizonyosan.

Sorakoznak a helységnevek a naplómban. Haladok, de kitéve szelek, hőség, zivatar kénye-kedvének. Nem zúgolódom, legfeljebb nyögdécselek. Az erős oldalszél gyakran veszélyesebb, mint ha szembefúj. Nem elég, hogy lassan araszolgatok, akkor egyszer csak simán nekifúj a szalagkorlátnak…

Alfajarim városka sarki bárjában reggelizem, olcsóbb, és jobb is, mint a Vörösmarty-téren ádvent idején.

Zaragoza katedrálisának négy égbe szökő tornya már vagy 20 km-ről látszott, és bár a szél nemigen akarta, mégis odaérek. Első élményem a szupermarketben vett vörösbor ízlelése. Hmm, nem is rossz! A második az Ebro hídja.

Két-két oroszlánszobor „őrzi”, akárcsak a mi Lánchidunkat. Ez bizony állt már a 16. században, mint ahogy a székesegyház is – erről egy egykorú festmény tanúskodik, az is a hídfőnél, a folyó bal oldalán felállított oszlopon. Jelen és múlt elválaszthatatlan.

hídon át hamar beérek a tágas főtérre. Innen már nem is lehet egyszerre látni mind a négy égig érő tornyot. Ez sétatér, autó egy szál sincs. Turisták, zarándokok, mutatványosok kavalkádja. Kávézók elé kihelyezett, ernyőkkel nap-védett asztaloknál ejtőző / mobilozó ráérők, kis csoportok, párok. Férfi tangóharmonikás biceg az egyik asztalhoz, jobb lábán a nadrágszár térdig feltűrve, így hatásosabb a látvány: falába van. Ily módon talán egy mérettel megemelkedik a neki szánt baksis, amelynek tenyérbe hullajtását kamerámmal is elcsípem. Muchas gracias señor! A zenei teljesítményt már nem várom meg.

A téren, a székesegyház mentén végigmenni – kisebb gyalogtúra. A főbejáratnál nincs torlódás, de a kegyoltár körül sűrű zarándoktömeg teszi tiszteletét. Ragyogó sugárözön központjában Istenanya szobor áll a kegy-kápolnában, karján – lényével szinte egybe olvadva – a kisded Jézus, fejét mennyei fényességes, vakítóra aranyozott glória övezi.
„Napba öltözött Boldogasszony” – jut eszembe az ősmagyar idol manapság gyakran hallható fogalma.

Zaragoza főtere végén azonban van egy fizetősen nevezetes nagy templom is, La Seo, más nevén a Megváltó Katedrális. Fotózni tilos itt. De akkor hogyan fogom illusztrálni az útleírásomat? Magammal tehát kivételt teszek. Látogatottsága az előbbinek töredéke, szépsége viszont ezzel fordítva arányos; minden
aranyozott, ami nem, az márvány, vagy (az emeleti egyházművészeti múzeumi termekben)
gobelin. Építés- és stílustörténete legalább ezer éves. Volt itt kora keresztény templom, majd a
mórok idején mecset, román stílusú istenháza, gótikus mennyezet – és a nagy hajóban a (szerintem) reneszánsz kápolna – itt a képe.

Infóirodákat mindenütt könnyű találni, itt is beszereztem a várostérképet. Átnézem, kihagyhatatlan nevezetes hely az Aljaferia kastély: a katolikus királyok rezidenciája volt. Külsőre nézve egy nagy erődítmény, komor bástyákkal, állandó rendőri jelenléttel. Viszont a belseje mesevilágot idéz, szinte díszletszerű mór stílusával. Az ember már várja, Aladdin mikor lép elő az egyik oszlop mögül. A trubadúr torony foglyait, vagyis az inkvizíció rabjait (lásd Verdi) ez az épületcsoda valószínűleg nem vigasztalta, de engem kifejezetten lelkesít. Sokat kószálok a bútorokkal gyéren berendezett termekben. Trónterem, lakosztályok, impozáns lépcsőház… A belső udvar üde zöld lombkoronái harmonizálnak a mór boltívekkel. Az összhatás élvezetéhez nem is szükségesek művészettörténeti ismeretek, mint ahogy a zene élvezete sem tudomány kérdése.

No, ez az „Ibér-gallér” nehezen akar továbbengedni. Zaragozától másfél nap kell, hogy elérjem a Puerto de Sos nevű hágó 856 méteres tetejét, közben az ellenszél és a tűző nap versengve „cirógat”, döntsem már el, melyikük kitartóbb. Mire Sos del Rei Catolicoba érek, a szél kifárad, a nap talál célba, betűz a nyakamba. Ez egy kis hegyi városka – de mintha a középkorba gyalogolnék vissza, amint ódon sikátorait, a Szt. István templom alatti boltíves átjárót, és minden irányban ferde terecskéjét rovom. Végül is, jól ki vannak kövezve az ősi utcák, de mi van itt felhőszakadáskor? Rozsdaette laterna áll ki a falból, a templom főbejáratánál a szobrok elejét lemarta az idő vas foga, de ők őrt állnak némán. Némaságuk a házak közt is szétárad. Lenn a postaúton is alig van forgalom, itt meg délidő, szieszta. Ki hangoskodna ilyenkor? Először azt hittem, a lakók közül senkivel sem fogok találkozni, annyira néptelenek az utcácskák. De a kávézó vastag, hűs falai mögött az árnyékban van még némi mozgás.

Furcsa bronzszobor tűnik fel, X-lábú széken ülő alak a bástya alatt, no ez is szótlanul tűri a forróságot. Pantallóban, mezítláb, gondolataiba mélyedve pihen. Lehetséges, hogy a hegyi falu szülöttje? A kis táblán csak ennyi áll: Luis Garcia Berlanga filmrendező. Utólag derítettem ki, hogy 1985-ben itt forgatott egy filmet, és persze a kisváros lakói nagyon megszerették a művészt, az esemény 25. évfordulóján szobrot emeltek neki. Néhol egész egyszerű lakóházakon is patinás, díszes részleteket figyelhetek meg. Az építő- anyag hegyvidéken mi más lenne, mint terméskő. Értenek hozzá. A bástyafokról messzire ellátni, szememmel már a következő várost keresem.

Csak 8 km innen Sangüesa, a lejtős úton hamar berobogok. Az Aragón folyó mentén fekszik. Ez sem nagy település, de ami nekem fontos, biciklibolt és műhely van benne! Az első kerék köpeny már a vászonig kopott, ilyen hegy-völgyes országban nem kockáztathatok, ki kell cserélni. De van itt más fontos dolog is, messze földön híres az Iglesia de Santa Maria – ott van a hídnál. A kulcsos néni furcsa kiejtéssel, gyorsan beszéli az angolt, nehéz érteni, de a templom nagyon szép. Mély homály uralja a belsejét, de automatával vezérelt lámpák villannak fel váltakozva, ilyenkor fényképezni is lehet szobrokat, oltárt, retablót4, Közben pedig hangszóróból megy a magyarázó szöveg – spanyolul. Nem baj, így is szép.

Yesa falunál számítottam a nagy víztározóra, jó lenne megfürödni. Hiú ábránd, az út lezárva. Dömperóriások kúsznak-másznak fel-le, nagy földmunkálatok, gátbővítés, -korszerűsítés folyik. Másnap viszont innen indulhatok egy kisebb körkirándulásra, az „Navarrai Grand Kanyonhoz”. Az Irati folyó áttörése döbbenetes hasadék, függőleges sziklafalak közé préselődik be a folyó. Sajnos

nem találom el a legjobb megközelítést, így nem tudok végigmenni rajta, de a látvány így is lebilincselő. Ahol a legközelebb hajolnak a falak, ott valaha kőhíd is volt, aztán vihar, vagy földrengés ledöntötte. A hídfőhöz feljutni a terméskő falon nagy kalandot ígér. Vén trotty én, 73 évesen se fogok gyerekes-kamaszos attitűdjeimről lemondani? Hanyag hézagos, húzós homokkövek. Nagy lélegzettel kapom el az elsőt, hátamon a könnyű hátizsák. Két lábam, két kezem van, három ponton mindig támaszkodnom, vagy függeszkednem kell. Ha leesnék, senki sincs, aki segítene! De nem estem le!! Adrenalin termelő 5 perc, az igaz. De életveszélyről szó sincs. Megérte? Persze! Nem mindegy, melyik nézőpontból készül el a szurdok-fotó. Viszont egy óra múlva óriási fürdést csapok a szorosból kiszabadult folyó csendes szakaszán, ez különben is amolyan lébecoló nap lett, ebben a hőségben talán megbocsáthatok magamnak egy kis locsi-pocsit. Nem adnám ezt a napot egy Seichelle szigeteken töltött nyaralásért. De tényleg nem.

El Camino (csak egy negyede)

Az autópályát kerülgetve, sok körforgalomban keringőzve, kusza útfonalakon érek, VÉGRE Pamplonába. Egy nagy szivattyú ez a város. Gyomra sokfelől beszippantja, majd meg sokfelé kibocsájtja a zarándokok, turisták, szolgáltatók tömegeit. Nyilván nem teljesen önzetlenül. Az ÚT- on végigmenni biztosan lelki élmény a legtöbb erre vállalkozónak, de valljuk be, a helyieknek jó megélhetés is egyben. Tisztességes üzlet. Én is haladok az emberáramlatok sokat koptatott útvonalain. Szent Lőrinc templom, Bástya sétány az Agra folyó panorámájával, a Városháza, kis süteménybolt, ahol a mobilomat szívesen átveszik töltésre, cserébe veszek és eszem a finom lekváros kráfliból… A Székesegyház 4 euróért enged be – megörökíthetem gyönyörű részleteit, még konyha is van benne a régi időkből! Ha egy síremlék lehet gyönyörű, hát az építtető király, III. Károly és hitvese szarkofágja és rajta a szobrok – viaszfehér márványból – valóban megejtően szép.

Pamplona személyes okból is emlékezetes. Felnőtt gyermekeim sorban hívnak, illetve sms-eket küldenek, „mi van veled, miért nem jelentkezel?” Két hete jöttem el hazulról, és ha nem küldtem volna kb. öt üzenetet Vera lányomnak, tényleg érthető lenne az aggodalom. Csakhogy, mint kiderült, egyiket sem kapta meg! Igaz, hogy válasz nem jött tőle, de nem gyanakodtam. Valami technikai hiba lehetett a közvetítő vonalban. Már azon tanakodtak, talán bajban vagyok? Rendőrséggel kéne kerestetni? Hívom Verát, teljesen elérzékenyülve a hangom is elakad, de hát amúgy kutya bajom! No, ezután Atti kezéhez kell híradásokat küldenem! (Később, már itthon, elolvasgatom a nagy aggodalomban egymásnak e- maileket küldő gyermekeim üzenetváltásait. Tamás, amikor sikerült „megtalálniuk” engem, így örvendezett: „HABEMUS PAPAM!”.)

Pamplona az El Camino zarándokút egyik csomó- pontja, Franciaország felől évszázados hagyományok alakították ki az ide csatlakozó gyalogösvényeket, és innen vezet tovább DNY, majd Ny felé a szakrális vándorút. Én is erre akarok menni Burgosig, kb. 200 km-t. A városi útszakasz egyértelműen van jelölve, eltévedni nem lehet, a járdákon és oszlopokon sűrűn ott a jelkép, egy kagyló, hasonlít a Shell benzinku- takéhoz. Díszes kapun át érek ki a városszél-re, ez a Takonera. >>>

Innen már egyre töredezettebb, egyszerűbb a gyalogút, s végül, elhagyva az óriási földbástyás erődrendszert, a szántóföldeken és kis városkákon, falvakon át folytatódik. Mindenképp ki akarom próbálni, kerékpárral hogyan mehetek az ösvényeken. Elég széles, jól kijárt felület, ám hamarosan rájövök, hogy az én túrastílusom nem illik hozzá. Durva kavics, kiálló kövek serege, rapszodikusan emelkedő, vagy lejtő szelvények – nem a nehéz málhával felpakolt magamfajta vándor adottsága- ihoz alkalmas! Hátizsákos, „nordic walkingos”, sima gyalogos zarándokok, ha néha csetlő-botló lépésekkel is, de végigbaktatnak rajta. Az én átlagsebességem, hiába szállok fel és hajtok (ahol lehet) derekasan, alig haladja meg a menetelőkét. Jön aztán június 30-a, már reggel 8-9 óra tájt dönti melegét a kék égre kapaszkodó nap. Még pár kilométer, és indul az emelkedő a Puerto del Perdón 679 m-es hágótető magasságáig. Kőzúzalékos, morzsalékos a talaj, egyre meredekebb az út. Meg se próbálok felszállni, vonszolom járgányomat fel-fel, szakad rólam a verejték, s még meredekebb szakasz jön! Már csak fél métereket tudok egyszerre tolni, be kell húznom a fékeket, hogy vissza ne rántson a gép. Két mély lélegzet, aztán nyomás, tovább… Nem szép, tudom – zarándoktársaim mind leköröznek. No, még pár száz méter, már nem annyira nyaktörő meredélyen, és felértem! Kocsi fordulónyi kis tér, vándorok emlékművével.

Lemezből kivágott, sorban menetelő alakok, férfiak, nők, esetleg lovasok, „útitársaim” jelképesen. Enyhe szél fúj itt fenn – jólesik, de azért felveszem a sárga dzsekit. Óriási körpanoráma. Szélgenerátorok hosszú sorban, gabonatáblák lágyan ringó terítője, a látóhatáron hegyek kék szalagja. Városok, országutak. Az autópálya persze alagúton megy át a hegyvonulat alatt, idehallatszik a kamionok duruzsolása. No és én merre folytassam? A zarándokösvény a túloldalon észvesztő meredekséggel lejt és fut le bolyhos zöld bokorszőnyeg, erdőpaplan közé. Jaj ezt nem tudom vállalni, nem nekem való. Semmi értelme, hogy kockáztassam magam és a biciklim épségét! Persze, fogadalmam sem tiltja a váltást. Rendes közúton kell mennem, hisz az is sok ponton, a településeken mindenképp találkozik a gyalogösvénnyel.

Hosszú az út Logroñoig, de a Perdón hágó után már nincsenek magas hágók, van viszont egy kihagyhatatlan kisváros, Estella. Neve szó szerint „csillagot” jelent. Sok nevezetessége közül az ódon hídja tetszett, fent balra. Régi híd máshol is van: jobbra Puente la Reina.

Logroñoba megint csak az Ebro hídján át érek be, akár Zaragozánál. Tekintélyes városfalak, rondellával, kapuval. Az ilyen mindig megdobogtatja a szívemet. A Szent Jakab (= Santiago) templomnál egy olasz biciklis turista várakozik, másodmagával járják a világot, pont olyan dúsan felpakolva, mint én. Franciaországot keresztülszelték, Lourdes volt az egyik fő céljuk. A trikolór zászlóink színei megegyeznek, csak a fekvés és sorrend más. Elismerően bólogat arra, hogy Magyarországról jöttem, de ilyenkor gyorsan hozzáteszem, hogy kamionnal jöttem sok országon és a határon át, hazulról. Így persze más, de nem kis teljesítmény – ezt mindenki mélységes szimpátiával nyugtázza. A templom névadó szentjének szobra ott áll (1662 óta) a díszes bejárat felett. Ha ő nincs, nem járna erre ezer meg ezer zarándok, és tán én sem járnám most ezt az utat…

A következő kisváros Najera, óriási meglepetés. Van itt egy kolostor, a Najerilla folyó partja közelében. Ma már múzeum az egész, hihetetlen kincseket rejteget. No igen, királyi székhely volt, s amit a kései gótika avatott kőfaragói képesek voltak kifaragni, hát azt itt megalkották. Kőcsipke, amilyen finomat csak elképzelni lehet. Mint az egyik kapu boltozatában. De ilyen még jó néhány van a kerengőnek a belső udvarra néző oldalain. A királyi sírhely a kolostor mélyén, tulajdonképp egy barlangban rejtőzik, ennek is van ám kapuja!

Másnapra is jut meglepetés! Santo Domingo de la Calzada városka nevét a népszerű „Útépítő” Szent Domonkos-ról kapta. Patinás kisváros, és barátságosan fogad, a ciszterci kolostor előtt álló

különleges ivókútja már messziről odacsalogat. Ösztövér vasakból hegesztett kerékpár áll mellette, kacskaringós vándorbotra bakancsos hátizsák van akasztva (ez is fém), és ennek kulacsából lehet inni, de ahhoz már egy modern gombnyomás kell. Kérdezősködéssel megtalálom a postát (a feladott lap átfutási ideje 2 hét!!), majd jöhet a Megváltó Katedrális. Bejáratánál épp készülök, hogy letegyem a biciklimet, amikor látom, egy házaspár erősen fixírozza a kis zászlómat, és meg is szólítanak. Mert, hogy magyarok! Sárvárról csupa jó emlékeik, tapasztalataik vannak: a gyógyfürdő, a Nádasdy-vár, s a vendéglő. No, ezt szívesen hallja az ember.

A székesegyházban hosszú termeken keresztül egy játékgyártó világcég történelmi áttekintést nyújtó kiállítása indítja a látnivalókat. A római kor, a mórok, a nemzeti hős Cid bemutatása, makettek, várak, városok – játékelemekből, építőkockákból. Nem rossz reklám! A hatalmas templomban minden a nagy útépítő szent kultuszáról, legendáiról szól, itt van a síremléke is, egy „kétszintes” kripta, márvány szarkofág, tetején a szent fekvő alakja. De előtte Domingo (…de Viloria) egy életnagyságú szobra is áll, jóságos arcú, őszszakállú szerzetes. A legismertebb legenda szerint megmentette egy igazságtalanul kötélhalálra ítélt fiatalember életét. Láthatatlan formában az akasztófa alá ment, és megtartotta a fiút. A csodás megmenekülés hírét az éppen ebédelő királynak is azonnal megvitték, de ő hitetlenül kijelentette: ha ez igaz, akkor a pecsenyéstálról most mindjárt fel kellene röppennie a sült tyúknak és kakasnak! És lőn!! A baromfipár abban a pillanatban nagy kotkodácsolással és kukorékolással feléledt!

Ennek emlékére egy külön kis kápolnát építettek a katedrálison belül, ahonnan ötpercenként nagy kárálás hallatszik. Régebben igazi szárnyas pár is volt ott a rács mögött. Természetesen szépművészeti feldolgozása is bőven akad a történetnek, itt a templomon belül két festmény.

Ez a vezérfonal, a híres szent legendája, de megcsodálom a legmagasabb művészi igénnyel kifaragott stallumokat, és a szobrokat, ezek között a peregrinus Szent Jakabé is kiemelt helyen áll.

Burgos másfél százezres lakosú, de barátságos nagyváros. A Szűz Mária Katedrálist valószínűt- lenül hosszú utcán végiggördülve találom meg, előtte a téren hirtelenjében felállított nagyszínpad, ahol egy kellékes kamion forgolódik nagy üggyel-bajjal. Itt készülődik valami! Koraeste, csak másfél órám van, hogy megtekintsem az eddigi utam során felkeresett legnagyobb, valóban monumentális és szép székesegyházat. Mint egy magas, erős várkastély, széles ívű támpillérekkel, égbe szökő toronnyal, csipkés tornyocskákkal. Lássuk a belsejét – vaskos belépődíj ellenében, és terebélyes turistafolyam sodrásában! Hihetetlen pompa, méretek, művészi igényesség és gazdagság. Az épületet már a 15. század közepén befejezték. Az oldalfolyosó beillene másutt egy egész templomhajónak.

Ereklyetartó kocsi színezüstből, ki tudja hány mázsát nyom – most csak itt pihen, egy reprezentatív díszlépcső árnyékában (piros nyíl). Talán nagyünnepek idején gördítik elő. Maga a lépcső aranyozott kovácsoltvas korláttal, márványból készült, és az északi bejárathoz vezet (a domboldalban ez jóval magasabban van, mint a déli főbejárat).

A kevés időt jól kihasználva gyorsan még a kincstárat, és az „alagsorban” a kerengőt is végigjárom, sok-sok képpel támogatva a sovány emlékezetet. Micsoda gazdag tárház! Jó-jó, nekünk is van Esztergomunk, meg Pécsünk, mégis elfog valami ősi irigység, eszmei nyálcsorgatás érzet. Lehet, hogy vannak népek, amelyek többet megérdemeltek? Ők is sokat szenvedtek, igen. Háborúk, sőt polgárháborúk dúltak sokszor évekig, de hódítottak is, gazdagodtak is másokon. Hagyjuk ezt, legalább ma van mit csodálni.

Kinn a téren, és az Arlanzón folyó menti korzón egyre sűrűbb a ráérősen andalgó tömeg. Távolról zene hallatszik innen is, onnan is. Megyek egyik irányba a hídon túl, ahonnan a legvidámabb mediterrán slágerek szűrődnek át. Igazi népünnepélybe csöppenek, a hangulatot napvédő sátorban egy háromtagú banda fűti, egy trombitás, egy kis- meg egy nagygitáros, szenvedélyesen zenélnek és énekelnek. Sombrerójuk az emelvény platóján feketéllik. A közönség táncol, velük fújja a dalokat. Rengeteg a gyerek, késő este is itt vannak, hagyják őket futkározni. Egyikük, egy kisfiú viszont elbűvölten bámulja, hogyan zenélnek a bácsik. Övé lesz a jövő zenéje? A képen ugyan nem látszik, de a jó vigasságot azért a korsó sörök, meg a lacipecsenye is segítik magas fokon izzani. A közönségben elvegyülve, fotózva és videózva élvezettel szemlélem az önfeledt szórakozást, ezek az igazi pillanatok, amikor meg lehet ismerni a „bennszülöttek” szokásait. Még világossal sátrat húzok a folyó városszéli partszakaszán, és visszatérek én is „ünnepelni”. Végülis nem tudom, mit ünnepelnek, de a belváros terein öt helyen találok más-más stílusú zenekart.

Itt este csaknem egy órával később sötétedik, 11 órakor a katedrális téren megelevenedik a nagyszínpad, elszabadult decibelek döngetik a dobhártyákat, itt kevesen táncolnak, inkább a látványra figyelnek. Az énekesnő forrónadrágban szökell és toporzékol jobbról balra és vissza. Villózó fényorgia, számítógéppel vezérelt lámpafalon milliónyi pontfény fekete, vörös, rikító sárga átsuhanó mezőkkel izgatja a szivárványhártyát… Jaj, nekem ebből kábé két perc is untig elég! A katedrális szaggatott sziluettje szórt fényben, a tiszta égbolt hátterével rajzolódik ki – nagyon szép, és így még óriásibbnak tűnik. Éjféltájt tűzijáték!

Reggel 8 után, már menetkészen, még egyszer végigkerekezek a belváros utcáin, terein. A köztisztasági emberek még korábban keltek, már tisztára seperték, vízsugárral lemosták a flasztert. A nemzeti hős, CID szobrára a feljövő nap vet fényt, még csak félig. Való nevén Rodrigo Diaz de Vivar sikeres, nagy hadvezér volt, tulajdonképpen ő segített kikergetni a mórokat az országból anno 11. század, miközben a mór Valencia ura is volt egyben. Sokszor kiegyenlítő szerepet játszott. De jó, hogy engem nem utasít ki, csak kardjával mutatja nekem a déli irányt: arra van Segovia, indulhatsz! Majd a déli városkaputól is búcsút veszek. Viszlát Burgos, jó volt itt!

Tikkasztó út, és Segovia

Eddig tartott nagyjából közös utam a Santiago vándorúton, most élesen délnek fordulok, dombokkal sűrűn megáldott, kietlen vidéken kétnapos út következik, viszonylag kevés látnivalóval. A spanyol nyár dühödt meleg arcát fordítja felém. De nem végig, mert a második napon jó kiadós zivatar is „örvendeztet”. Ha valaki azt gondolná, dimbes-dombos vidéken könnyű kerékpáron haladni, minthogy az nem magashegy, nagyot csalódna. Én nem csalódtam, kellő tapasztalat birtokában. Július 3-án reggeltől estig 25 olyan emelkedőt számoltam össze, amely legalább egy km hosszú volt, de ennél inkább több. Utánuk persze lejtő is van, de
máris kezdődik elölről! Éjjeli „szállásom” (persze most is a sátorban) egy jótékony, vízcsappal ellátott pihenőhely, pad+asztal, ahol éjjel 2-kor meg is fürdök. A falu neve Fuentecén, templomtornyán olyan kereszt van, amely magát Krisztust mintázza. Máshol még nem láttam hasonlót.

Másnap Cantalejo kisvárosban ér el a zivatar, még jó, hogy nem kinn a pusztán! Várok kicsit, talán csitul. Este 6-kor egy kis szállóban árajánlatot kérek. A portás a foci világbajnokságot nézi, unottan írja fel: 40 €, egy centtel sem kevesebb. Még egyszer az eget kémlelem. Hát nem. Ha zöld békák potyognak, ennyit most akkor sem adok ki egy sima szobára! Ernyő fel, dupla dzseki, továbbmegyek. De hisz már alig esik… Az esti táborhelyig még 20 km-t teszek meg, addig meg is szárad rajtam a ruha. A maradék 15-öt reggel vígan, ébredő napsütésben rovom le, és hosszú lejtőn suhanok be Segoviába.

No itt aztán nem kell bizonygatni, hogy már a rómaiak berendezkedtek, jelentős várost építettek, hisz ott van a közepén az impozáns aquaduct, a mérnöki pontossággal, óriási kövekből épített antik vízvezeték. Alatta buszforduló, turisták, városnézők starthelye, infóiroda – a központ. Azonnal kapok térképvázlatot, így már könnyebb tájékozódni és – utat téveszteni. Annyira biztos vagyok a dolgomban, hogy nem is tűnik fel: amerre indulok (a híres építmény alacsonyabbik ágán), arra túl nagy a csend, nem sokan sétálnak. Csak 180 fokot tévedtem…Vissza a vízvezetékhez (mint kezdő táncos a kályhához). Hadd lássam csak, milyen is ez a kőrakás? Bocsánat, nem gúnyolom: tényleg nincs a tömbök közt kötőanyag! Jól illesztették és pontosan rakták. Gyerekjáték! A tér feletti maximális magassága 28,5 m, mai hossza 818 m. Le van írva: egyes részeit még ma is használják a város közművei. A vízcsatorna a legtetején van kialakítva, kb. 1 %-os folyamatos és pontos lejtéssel hozta a friss forrásvizet a hegyekből.

Az óvárosban aztán tényleg sűrű a városnézők forgataga. Van itt Szent Márton templom, „gyémánt-ház” (falát olyanféle gúlák borítják, mint a csiszolt gyémánt), óriási székesegyház is, de már úgyis voltam hasonlóban. Viszont a nyugati végen van egy híres és nagy várkastély, egy erőd, az Alcázar. Ez is királyi palota volt! Egy, a város felől kinyúló sziklahát tetejére épült, varázslatos kilátással, az Eresma folyó, meg a Clamores patak szurdokára néző szédítő bástyákkal, és minden pompát felvonultató belsővel. Igazi mesevár.

Nem lehet csak úgy végigszaladni. Délceg páncélos lovagok, szebbnél szebb termek sora, trónterem, hálószoba, minden királyi. Fotózni szabad! Tudományos ágyútörténet. Vízikerék hajtotta ágyú-esztergagép, nekem csemege…

A legszebb nagyterem mennyezete alatt aranyozott féldom- bormű sáv, Asturia, Castilia és León királyai sorával. Mutatóba egyiket ide teszem: XII. Alfonz. Hát nem aranyos?

Csupa királyi hely

Segoviát a főváros környékétől egy nagy hegyvonulat választja el, a szelídebbik hágó is, amerre átkelek, a Guadarrama, 1511 m tszf. „Csak” 4 kilométert kell tolnom az erős kaptatón, de innen aztán szinte egyfolytában lejt az El Escorialig. Bár útba esik a Megbékélő Hősök Temetője, vagy másképp Elesettek Völgye (Val de los Caidos), egy Franco tábornok által létrehozott óriási emlékművel, ezt mégsem nézem meg.

Mi is ez a híres-nevezetes (Monasterio de San Lorenzo de) El Escorial? Szó szerint bányai meddőhányó, de ez ne vezessen félre senkit. Valaha az volt a helyén. II.Fülöp 1557-ben hadban állt a franciákkal, és fogadalmat tett, hogy győzelem esetén hatalmas kolostort alapít. A csatát valóban megnyerte, és monumentális épületegyüttest terveztetett (ő maga is beleszólt minden részletbe), így született ez az inkább kaszárnya-, mint kolostorszerű gigantikus épületrendszer. Bizonyosan saját életművének is szánta. Zárt négyszög alaprajzú, 206×161 méter területen, plusz a kertek. Oldalakon át sorolhatnám a nevezetességeit. Van itt nagytemplom, királyok udvara, és palotája, evangélisták udvara, könyvtár, Habsburg valamint Bourbon szárny, Panteon: itt van II. Lajos magyar király feleségének, Mária királynénak a szarkofágja, kriptasor VIII. terem. Képem van rengeteg, de hogyan érzékeltessem a méreteket? Nem elég nagy a papír… Kétfelé fényképezve, a 206 méteres főhomlokzat – íme!

Engem valóban csak az zavar, hogy ebben az iszonyatos, nagy szürke tágasságban nemigen található egyszerű, emberi léptékű, természetes alkotás. Minden csak töpörtyű mivoltomra emlékeztet. Nyilván ez is egyik célja a királyi fenséges akaratnak. Állj meg alattvaló és csodálkozz, kis egérke vagy! Egy eldugott kolostor kerengőjét, egy kis falu középkori freskós templomocskáját (az Őrségben, vagy Erdélyben, de akár Ausztriában, a hegyek rejtekében is) sokkal közelebbinek, csodálni valónak érzem. Mi az, bánom már, hogy idejöttem? Szó sincs róla, olykor azért ilyet is látni kell! Párját ritkítja. „16 udvar, 2673 ablak, 86 lépcsőház, 89 szökőkút, és 16 km hosszú folyosó veszi el a látogató kedvét (és erejét) attól, hogy mindent megnézzen ott, ahol úgyis minden egyforma” – így gúnyolódik egy bizonyos Bardon professzor5. Ám látogatóban azért nincs hiány. Fent: szépen gondozott kert, és a kripta egy-egy részlete.

Innen már csak egy ugrás Madrid – gondoltam én, naivan. Mert nehezítő dombhátak arra menet is vannak, futó zápor ijeszteget, s amikor a metropolisz elővárosába érek, az addig jól bevált széles országút minden teketória nélkül autóútba megy át, rám is rivallnak egy rendőrautóból, kénytelen vagyok letérni. Elővárosok szövevénye! Úgy belegabalyodom, rémálmaimban azóta is kísért. A baj nem jár egyedül. Míg a kiutat (pontosabban: a be-utat!) keresem, mellső kerék defekt teszi próbára híres türelmemet. Kitörési kísérleteim dugába dőlnek, végül – miután közel 3 órát elvesztegettem – sikerül egy autóstól jó tanácsot kapni. Itt van nem messze, úgy 2-3 km-re egy vasútállomás, váltsak egy megállóra vonatjegyet, és azzal benn leszek a belvárosban. A peronőr segít az automatánál jegyet venni, 10 percen belül jön az utolsó délutáni vonat, és valóban beérek (Estación de Principe Pio). Ójaj, enélkül tán még mindig Alarcónban bolyonganék!

Szóval, Madrid. Mit láthatok először a fővárosban? Hát persze, pár lépés innen a királyi kastélykert, más nevén a Campo del Moro, a palota alatt. Ez még épp, hogy emberi léptékű, park- és erdőszerű, sétányos, virágos, szökőkutas. Voltaképp a „királydomb” alján van a kert, s a domb tetején messze fenn a palota.

A 3 milliós Madrid nyárban izzó házrengetegétől és lüktetően zajos gépkocsi forgalmától távol rendkívül üdítő itt körbesétálni, érdekes, hogy e helyen nem nyüzsögnek a turisták. Találkozom viszont két magyar hölggyel. Megszólítom őket, s ennek nincs is más apropója, mint hogy jó ilyen hosszú idő után magyar szót hallani. Mosolyognak, és egyetértenek.

Van egy másik, ennél sokszorta nagyobb park is a fővárosban, valódi népkert, a Parc Retiro, szerencsére biciklivel is be lehet menni. Csónakázó tó, XII. Alfonz nagyléptékű emlékműve sok szoborral, rózsakert, torna- és teniszpályák, kitűnő széles aszfalt utak, ahol görkorcsolyázni (is) lehet, mindezt a látogatók ki is használják. Hétköznap délután is sok a nép; van, ki csak árnyas padot keres, van ki babával jött levegőzni, egy 18 év körüli leányzó profi görkori-mutatvánnyal lepi meg az alkalmi nézőket. Kis műanyag kúpokat tett le egyenes vonalba fél méterenként, úgy 15-öt, és köztük cikázik. Egyet sem sodor el, pedig jó lendülettel fordul-perdül tova! Kecses mutatvány, s a végén bájosan int nekem. (A képek kissé életlenek, mert videóról vettem át) Belvárosi sétáim kiemelkedő élménye, hogy elzarándokoltam a Don Quijote szoborcsoporthoz. A Búsképű Lovag legendás és tanulságos történeteit regénybe szedő / gyűjtő Cervantes bölcs nyugalommal tekint le védenceire, magasra tett karszékéből. A lovag talán épp a szélmalmok ellen indul, nagyon magabiztos és elszánt képpel. Sancho, mint mindig, a valóság talaján áll, vagyis szamarán ül, nagyon aggodalmas arcot vág. Lesz-e belőle egy távoli sziget kormányzója? Kár aggódnia, úgysem lesz. Viszont ő a gyerekek kedvence, ritka pillanat, hogy ne mászna fel valaki a fényesre simogatott orrú csacsira, az egyszerű észjárású parasztfiguraként mintázott fegyverhordozó elé.

A legfőbb királyi hely a nagy palota. Őszintén: nem mentem be. A 150 méteres sort tűző napon nem volt kedvem kivárni. De a vele szemben álló (Almudenai Miasszonyunk) székesegyházat bejárom, nagy is, szép is, a 19. században épült, de a közelmúltban fejezték be teljesen. Hosszú, forgalmas sugárút (Calle Mayor) vezet a régi főtérhez. Valaha itt lovagi tornák, vásárok, bikaviadalok zajlottak, eretnekeket is égettek! Szememmel keresem, melyik épület a legszebb, hát a „pékek háza”, ma városházi hivatal. Falfreskói mesélnek, színesek, elevenek. Telt idomú hölgyek (talán istennők?), és megfontolt férfiak pillantanak le a tér járókelőire, már évszázadok óta.

Madridban számtalan múzeumot megnézhetnék! Itt van mindjárt a Prado képtár, világhírű, tudom. Voltam is benn jó sok éve, egy hivatalos úton. De most sokkal többet ér nekem, hogy testközelből láthatom a mindennapi élet forgatagát, vagy

éppen csendes surrogását – mint a parkban például. Ott beszélgettem egy indiai fiatalemberrel, egyetemista, még a nyári vakációban járja Európát. Magamban már épp kezdeném irigyelni, de el is szégyellem magam: miért, hát én nem éppen ezt csinálom? Kissé puritánabb módon persze, de nekem ez tökéletesen megfelel! Vagy jobb lenne nekem is olyan tengeri csikók vontatta, lapátkerekes jármű, mint a tengeristennek, Neptunusznak: nem gyötri a forróság sem, a szökőkút vízözöne közepén vígan hajókázik… vagy talán Kübelé istenasszonynak van jobb dolga, aki jól megvasalt kerekű, oroszlánok vontatta szekerén robog ide Phrügiából?6 Elég az álmodozásból, mert meg kell vennem a jegyet. Itt van nem messze a főpályaudvar, és én most döntöttem el, hogy vonattal megyek Valenciáig, hiszen fogyóban van az időm, meg egy komoly hegyvidék is utamat állja!

A 3 szintes, állandóan hangos góliát terminálon aztán csaknem elkap a hivatalos gépezet. Teljes pakkal-kerékkel felliftezek a másodikra, járművemet mindenestől egy oszlopnál hagyom, majd a jegypénztárhoz, a földszintre megyek (mozgójárda, tömeg). Infópult, kedves hölgy – megtudom, hogy gyorsvonatra csak spéci szabványos zsákban vihetném fel a kerékpárt, olyat meg csak tudomisén melyik üzletben árusítanak, de úgysem jó, mert van énnekem még 25-30 kiló más csomagom is, azzal mi lesz? Vagyis, csak személyvonattal mehetek, legközelebb holnap 8.02-kor. Ott nem kell zsák. Menetidő 6 óra! Jó, akkor arra váltok jegyet. Cetlire írom az időpontot, mellé egy snájdig kis biciklit rajzolok, hogy a pénztárosnő is értse, neki kb. a 4. sorbanállóként nemsokára mutatom is. Érti!… Fizetés bankkártyával – diszkrét zizegés – enyém a jegy. A jól végzett akció örömével megyek vissza a másodikra (mozgójárda, tömeg), lépnék az oszlophoz a kerekemért –nincs! Körülpillantok – nincs. Ohó, ez nem úgy van, egy ekkora vehikulumot nem lehet csak úgy eltüntetni, le volt zárva, meg minden. Vasútőr, kérdem tőle, hol a bicicleta? Nem tudja. Telefonál, akkor sem tudja. No ne, most már kezdek félni. Nagyban folyik a beszállás, az expressz- vonatokhoz csapókeretes kapukon keresztül, közben poggyászátvilágítás, motozás, minden. Ez a „becsekkelés”, az ember a szóból is szinte hallja a keret csettenését. Fő az utas-biztonság! Megyek vagy 20 métert, hopplá, ott az én gépem, rajta van minden. Rendészek. Mutatom, hogy kösz, most már elvinném! Örülnek, hogy megvagyok – paszport? Van nekem, tessék. Kijegyzeteli. No, akkor mindent pakoljak le, nyomjam át az oldalsó röntgengépen a táskákat, csomagokat. A szerszámost is! Legalább tudom, hogy nem hiányzik semmi. Meg a sortnadrágom alatt sem rejtegetek stukkert. Megy itt minden, mint a karikacsapás. Személyemben nem sikerült terroristát fogni, nekik ez nem külön öröm, ez a dolguk, de nem is kérnek elnézést. Igaz is, én nem vagyok terrorista, de menekült sem, akit szívesen fogadnak, a sokfelé látható felirat szerint: REFUGEES WELCOME

A reggeli személyvonathoz nem kell csomagvizsgálat. Jegyellenőrzés, nyitják a szélesebbik csekkelőt, s aztán már csak egy hosszú lépcsőn kell levinnem a súlyos járművemet, itt a vonat, beszállás. Ilyen egyszerű. Utas alig. Királyi hely!

Még egy nagyváros

Szombat délután, megcsap a szokásos forróság, kikarikázok Valencia nagyállomásáról. Volt időm a vonaton tanulmányozni, mit tudnék most megnézni ebből a sokszázezres tengerparti városból. Sőt, a térképet is betanultam, hamarosan a Nemzeti Kerámia múzeumhoz érek. Elbűvölő szépségű már a portálja is, rokokó stílusú gazdag márvány faragású. Két Atlasz alak görnyed a roppant tömegű díszes homlokzat alatt. Útikönyvem jó fél oldalt szentel a leírásnak, így rengeteg tudással lehetek egyszerre gazdagabb. A palota építtetője Ignazio Vergara volt, kétvízközi gróf, spanyolul El Marqués de Dos Aguas. Ez valóban létező helység két folyó között, amelyek együttesen sem túl sok

vizet szállítottak, így az igazságos vízelosztást a mindenkori „kétvízközi” grófok felügyelték. Nos, Vergara szobrászmestere Rovira Brocander egyedülálló művet alkotott, már csak azért is, mert ezt a stílust nem követte senki Valenciában. Közelebb lépek. Aha értem, a két óriás a két folyót jelképezi (alattuk egy-egy cserépbödönből ömlik a víz). A kapupárkány fölött pedig Madonna- szobor, és így a nemes művészet szentélyévé válik a múzeum, hisz a palota négy sarkán egy-egy torony is kiemelkedik. Jelképes 3 euró a belépő, a lépcsőház alján óriási királyi batár. Ez is díszes persze, bár nem épp kerámia. Nehéz leírni, micsoda gyönyörűségek láthatók benn. Amit a Valencia-i iskolák alkotni tudtak, főként barokk stílusban, az itt megtalálható. Tányérok, füstölők, plasztikák, padlóvázák… Nem sorolom, meg kell nézni!

Valenciának folyója is volt, a Turia – ma hosszú- hosszú park van a helyén, pedig megvan még a régi híd is, alatta sétányok, füves-virányos pihenőhelyek, pálmafák! Erre hajtok nagy ívben, figyelve a nap állására is, hisz haladnom kell! Nagyjából a tengerpartot követve északi irányban, el kell jutnom Tarragonán, Barcelonán át Gironába.

Hétfőn repül az SMS a kamion vezénylőnek: jó lenne hazamenni, mikor lesz kinn autó? Nemsokára jön a válasz: szerdán reggel! Látszik már, a maradék idő nem lesz elég arra, hogy Barcelonát megnézzem, sőt megint vonatot kell igénybe vennem. Amposta városnál még egyszer keresztezem az Ebro-t, itt már nem messze van a torkolat. Erőltetett menetben hajtok, (no azért egy tengeri fürdés még belefér), és Tarragonában egyenest

az állomás felé tartok.
Ha eddigi mesélésemmel sikerült néha némi izgalmat generálni olvasóim idegrendszerében,

immár csak néhány unalmas, szürke sor következik. Tarragona állomásra késve és zsúfoltan érkezik be a vonatom. Felszállás. A kora reggeli 35 km még a lábamban van, de nem hogy ülőhely nincs, még kapaszkodni is alig tudok, megtámasztani sem igen lehet a biciklit, gyerekek ülnek a padlón, végig állni kell. Barcelona, végállomás. Vasutastól kérdés, honnan indul vonat Gironába? Ja, az nem innen, hanem egy másik állomásról indul! Nem baj, 6-os peronról, egy megállót utazva alig 20 perc múlva már át is érek. Ott is benn áll egy vonat, valakitől kérdem, rámutatva: Girona? Bólint – nosza, felszállok! Már megyünk, amikor kiderül, ROSSZ! Szerencsére egy jól megtermett idős úr segít az első megállónál leszállni, még a csomagomat is vonszolja, odavezet A JÓ PERONRA, ahol végre van időm enni valamit, és a befutó JÓ VONATON helyem is van…

Másnap megbeszélés szerint megjön a KAMIONOM, s innen kezdve már csak idő kérdése, hogy a kabin kényelmes ülésén ringatózva hazaérjek. Van úgy, hogy rostokolni kell a francia határon az ő nemzeti ünnepük miatt, de ez a kisebbik baj. Szlovéniában járunk már, amikor a Kossuth rádió híradásából tudjuk meg, milyen szörnyű terrorakciót követett el egy arab Nizzában!!

Utószó.

Köszönöm Marimnak, hogy helyt állt itthon, köszönöm a cégnek, előzékeny és türelmes sofőrjeimnek, hogy vállaltak engem összes cuccommal együtt: Jóska és Attila, nagyon hálás vagyok, és remélem, találkozunk még! És köszönöm fiaimnak, lányomnak, hogy kerestek, és „megtaláltak”!

Na, most kérdezzétek, hová megyek legközelebb!

Írtam és befejeztem:
Sárváron, 2017. január 15-én. Martos Gábor