Napjainkban számos jelét tapasztalhatjuk annak, hogy ha vannak is feszültségek a nagy múltú vallások között, ezek szép lassan oldódnak. Még a mértéktartó iszlám és a keresztény tábor között sem éleződik a viszony, bármennyire is iszonyodunk, félünk az úgynevezett Iszlám Állam véres tobzódásaitól. Ezer éves fagyos ellenállás tört meg, oldódik a jég a pápa és a görögkeleti egyházfő, illetve az általuk képviselt világvallások kapcsolatában.
Visszaemlékezve, itt Sárváron már gyerekkoromban is egészen természetesnek látszott, hogy nem csak „mi, evangélikusok” élünk a városban, sőt mi vagyunk kevesebben. Ott van a főtéren a sokkal nagyobb katolikus templom, ahol másféle istentisztelet folyik, tömjénfüsttel és csengettyűszóval, rózsakoszorús ima-ismételgetéssel és díszes papi öltözetekkel. A mindennapi valóság adott része volt az is, hogy vannak reformátusok is, kevesebben, mint „mi”, de barátságos közelségben. Ökumenizmusról csak kamasz koromban hallottam először, de vallási különbözőségek miatt nem voltak ellentétek, sem igazi összetűzések, nem emlékszem semmi ilyesféle összekülönbözésre. Édesapám is, evangélikus lelkész létére, mindig emberi jó viszonyt ápolt katolikus paptársaival, a református lelkész Törzsök Jenő bácsival pedig nagyon jó barátságban voltak, sokszor helyettesítették is egymást, ha úgy adódott.
A kissé mégis ellentmondásos helyzetet mi sem jellemzi jobban, mint egy derűs történet, abból az időből, amikor már húgaim szeme kezdett nyiladozni. Édesanyám jegyezte fel.
„A kislányok beszöktek a katholikus templomba. Anikó így számol be az élményről:
>>Édesanyám, én olyan Istenre is hiszek, hogy még a katalikus templomba is bemegyek a Rózsikával, meg a Katikával. Aztán ahol virág volt, ott letérdeltünk, és így összetettük a kezünket. Csak keresztet nem tudtam csinálni, aztán kereszt nélkül mentem be, meg kereszt nélkül jöttem ki.<<”
Igen ám, de aztán észre kellett vennem, hogy az élet teremt gubancosabb helyzeteket is. Hogy katolikus lánynak udvaroltam, kellő kitartással, az szüleimben ébresztett némi aggodalmat, de elfogadták, akit választottam. A „másik oldal” szülői ellenállása lényegesen nagyobb volt, de az évek ezt is jótékony védőhálóba vonták. Nem firtatja senki, miért nem álltam jobban a sarkamra, amikor nőm mind a négy szép gyermekünket hívő katolikusnak nevelte! Mi több, egyik fiúnk katolikus pap lett, s idős szüleim – vele beszélgetve – csak jóleső érzéseikről tudtak számot adni. A csillagok közül lekandikálva is bizonyára áldásukat adják minden unokájukra, lett légyen katolikus, evangélikus, vagy református egyik-másik.
A vallások közti jó nexusra a minap akadt szép példa. Ősz fejjel, de lelkes ifjú szívvel beléptem a Sárvári Kerékpár Egyletbe. Történt pedig, hogy a hét végén számos briliáns ötlettel a sárvári bringások tematikus napokat szerveztek: kiállítás, ügyességi verseny, más városból érkezett társklub tagjaival való találkozó színesítette a programokat. No, és hát a vasárnap délelőtti mise után a meghirdetett órában sorra került a tavaszi indulásra felkészített kerekek megáldása is, a templom előtt. A kanonok úr díszes ornátusban, két ministráns fiúcska kíséretében jött ki egyenest az oltártól a templom elé, a főtérre. Mi sem természetesebb, mint hogy én is szerényen odaálltam túragépemmel a sor szélére, fél karéjt alkottunk az áldás fogadására. Kanonok-plébános úr lendületes, nagy ívű mozdulatokkal operált. Hullt a szenteltvíz először a bal szél felé, majd szökkent középre is in Domine Pátrisz, és harmadszor is megmerítve a szenteltvíz szórót, felém fordult, futó pillantásával felismerve bennem a magyarországi katolikus egyház egyik jeles papjának apját, tőlem s a hozzám simuló jószágtól sem sajnálta az áldásosztó nedvet, mondván: „Ez se maradjon ki!…” Ha lettek volna kételyeim, vajon nem kell-e idén is a jelképes öntözés nélkül elindulnom a pedálhajtó szezon útjain, immár megnyugodhattam: hát nemde ez az ökumenizmus diadala?
Martos Gábor