Szigetköz – Pozsony: 2 napos bringatúra beszámoló

Szigetköz – Pozsony. Összefoglaló a 2 napos túráról. Sárvár, 2018.augusztus 2-án.

Kedveseim, mi az élménydús és tanulságos kerékpártúra titka? Egyszerű: a tökéletes előkészítés, és a lelkes kivitelezés, a hajtás és világlátás öröme.

Az előfeltételek megteremtésére talán nem is gondolunk automatikusan – pedig esetünkben ennek hatalmas a jelentősége, hiszen az új kerékpárszállító utánfutó tudomásom szerint ezzel a bevetéssel vizsgázott igaziból. Út közben Németh Laci szerényen elmesélte, hogyan sikerült olyan ügyes iparost találni a kivitelezéshez, aki becsületes, nem haszonhajhász és – igazán jutányos áron végzett szakszerű munkát. Lacit külön elismerés illeti, mert alaposan körüljárták a lehetséges megoldásokat, és jól eltalálták az egyszerű, célszerű konstrukciót, ezzel pénzt és utólagos bosszúságot megtakarítva! Szintúgy fontos volt a helyszíni bejárás, szállásbiztosítás. Ezt a feladatot Zsolt, Laci és „Pici” oldotta meg. Köszönet érte!

Szombaton, július 28-án reggel az önkormányzati parkolónál verődtünk össze, és a fiúk – csupa avatott műszaki talentum – egymás után emelték a platóra és rögzítették a bicajokat. (Első tapasztalat: ha az összes állásra szükség van, nem érdemes minden második hellyel kezdeni, mert különben a kimaradt helyeknél nem lehet hozzáférni a rögzítésekhez). Menet közben figyeltük a biciklik rázódását, meg is kellett állni, kissé után-szorítani a megfogásokat. Egy másik megfigyelés: a vázszerkezeten egy kis utólagos merevítés szükséges, mert kissé belengett a tartó.

A 84-es út, Csorna-Győr-i autóút, majd Mosonmagyaróvár – Feketeerdő – Dunakiliti – Doborgazsziget. Ezen az útvonalon érünk a szállásul szolgáló barátságos küllemű házhoz. Muskátli a tornác mellvédjén, enyhén elhasználódott állag. Berendezkedünk: fenn a hölgyek, lenn az urak. Egy kis tízórai, és máris indulhat a Szigetköz megismerését célzó tekerés. Széles mezők, kiserdő, és szelíd kanyarok mentén vezet az út Halásziba. Meglepetés a falu közepén: a plébániatemplommal szemben „parasztbarokk” ikerház a 19. századból, nagyon kedves. Századokon át vesszőfonatos, sárral tapasztott házakat építettek a falvak megtelepedésére alkalmas szigeteken, és ha áradás jött, a víz csak az agyagot tudta elmosni, a vessző váz maradt, könnyű volt kijavítani. De ezek a házak – városi mintára – már téglából épültek.

Halásziban már erősödő gyomorkorgás jelzi, itt az ideje ebédelni. Be is térünk a Teki Döner és Pizzériába. (Teki = teknős békula). A ponyva sajnos nem sokat vesz le a tűző nap hevéből, de a levegő azért jár valamennyire, a sör meg belülről hűsít! Jut a sörből a sortomra is, de ez puszta véletlen! A pizza meg jó méretes, ám bekebelezzük. Egy jó bringásnak gumiból van a gyomra.

Halászi és Hédervár között végig kerékpárút vezet. Darnózseli táján fokozódik az iram, de azért Hédervár előtt a kis kápolnánál megállunk egy szusszanásra. Vajon mi lehet a kápolna titka? Ezt találtam az Interneten: „Különös említést érdemel a hédervári öreg országút mentén álló Peregrinus-kápolna, amelyet egy Viczay grófnő emeltetett a napóleoni háborúk idején. A helyi hagyomány szerint a franciák a grófnőt elhurcolták, miközben a lába kisebesedett. Szabadulását és gyógyulását Peregrinus közbenjárásának tulajdonította, ezért hálából a kápolnát emeltette a tiszteletére. A jámbor alapításban nyilván az udvari arisztokrácia bécsi Peregrinus-kultuszának volt döntő része. Hédervár népe a szent neve napján még a közelmúltban is évről-évre körmenetben szokta fölkeresni a kápolnát.” Peregrinus, mint sejtjük, az utazók védszentje. Nem egyedül vigyáz ránk: szent Kristóf is velünk tart…

Héderváron aztán dúskálunk a látnivalókban. A Khuen-Héderváry kastély még elhagyatott állapotában is figyelemre méltó, hatalmas park közepén áll, patak csörgedezik a kavicsos út mellett, szobrok reménykedve állnak, hogy tán valaki még arra sétál. A főépület pár éve még szálloda volt, nem is működött rosszul. Északnyugati oldalán a fapallós terasz már az enyészeté. Hogy miért zárták be, azt már kicsit később, a templom megtekintésekor tudjuk meg. A nagy tudású néni szerint az Önkormányzattal bérleti díj tekintetében nézeteltérések támadtak, ez jelentette a véget. Kár.

Közben még a kétes dicsőség szobrát is megnézzük. Héderváron jelent meg először 1947-ben az első krumplibogár. Egy Amerikából, Colorado államból érkezett csomagban hurcolták be, aztán a rágcsáló rovar villámgyorsan elterjedt Magyarországon, minthogy itt természetes ellensége nincs. Poroztuk mi matadorral, gezarollal, ami persze emberre is káros volt, de a bogarak azóta is vígan élnek és lakmározzák a burgonyabokrokat, sőt időnként a paradicsomét is. Szóval, a kolorádóbogár bronzba öntött, százszoros nagyságú szobra piedesztálra emelve fogadja a lába elé járuló fotósokat.

Átsétálunk a Boldogasszony kápolnához, egykori temető helyén épült. Előtte nagy múltú tölgy áll, kész csoda. A legenda szerint ugyanis Árpád vezér korában már megvolt, de a hivatalos becslés is több mint 850 évesnek tartja. (Részletes történetét lásd az IMG.2837. sz. képen) Valaha lehetett a törzs átmérője úgy 2,5 méteres is! A tölgy törzse már nem egységes, egyik fele végképp halott, de a másik – hála a támasztékoknak és tartóköteleknek – még lombos és virul. A fa makkterméséből származó hét fácskát ültettek el itt az emlékparkban, a „Hét vezér” tiszteletére. A törzsbe úgyszólván „be lehet menni”, és a lombok felé nézve a történelmi Magyarország körvonalai rajzolódnak ki a kéreg képezte ablakon.

A templomban aztán a vezetőnk meséléséből mindent megtudhatunk a Héderváryak történetéről, meg a Lorettói kápolnáról. Búcsújáró hely!

Visszafelé már nem mindig szép aszfaltos az út. Lipót után kiérünk a Régi-Duna partjára. Hídon át visz az út, az egyik folyami ágat keresztezve, itt egy osztrák autós vállalkozik arra, hogy – mint egy paparazzi – csoportképet készítsen rólunk. Széles liget tárul fel, nagyszerű csendes pihenőhely. Itt komp átkelő van a szlovák oldalra, de régen Dunaremete szabályos kikötője volt, ma csak maradványai láthatók, meg egy „Dunai Hajós” emlékmű.

Püski után jó hosszan kavicsos-murvás út visz, pár kilométeren a töltésen végig, de egy szakaszon csodálatos platánsor is van mindkét oldalon, élmény az árnyékában – mint egy zöld alagútban – kerekezni.

Sajnos ahhoz már későn érünk vissza a falunkba, hogy most még a tervezett kenu vízisétára mehessünk, le kell mondani róla, és persze a kölcsönzőnél is. Következik inkább egy nagy vacsora a kisvendéglőben, a strand mellett. A délután leadott kalóriák bőven bepótoltattak…

Itt, és este a házunk tornácán hosszú beszélgetések tartják ébren a baráti érzéseket (és a társaságot), a borozgatás mellett.

Vasárnap, 29-én reggel elvileg 7 óra után élénkül meg a ház és környéke, de bizony jól elszalad az idő, mire az önkiszolgálóhoz érünk, beszerezzük a reggelinek valót, a kihalt strandbüfé asztalainál meg elfogyasztjuk. Mi továbbra sem szaladunk, de az idő igen. Már ¼ 11, és tűz a nap – indulás Pozsonyba. Dunakiliti – Rajka – országhatár – az aszfaltozott Duna-gáton vezet az út egyenest a szlovák főváros közepébe. Ellenszél küzd velünk kitartóan, de nincs sikere, mi kerekedünk felül.

A nagy „ufó híd” előtt jómagam igyekszem néhány érdekes bevezető mondatot szólni. A Keleti Frank Királyság 907-ben az újonnan létesült magyar felségterület ellen hadat indított, amellyel meg akarták semmisíteni országunkat. Az év júliusában, éppen 1111 éve történt. Számszerűleg a magyarok kevesebben voltak, de tapasztalt, kemény lovas harcosok, és óriási vereséget mértek a nagyobb létszámú, de lomhább és technikailag is gyengébb betolakodó seregre. Két vezérük, Luitpold bajor herceg, és Theotmár salzburgi érsek is elesett. A magyarok még 50 évig ellenőrizték az Enns folyó felsőfolyásáig (Ober-Enns) terjedő területet. Népmesei elem lett belőle, az Óperenciás tenger… Pozsony a 16 – 19. században koronázó város volt, a reformkorban az országgyűlések színhelye. A város híres szülötte többek közt Kempelen Farkas, a feltaláló, királyi tanácsos és ezermester. A Szent Márton dóm, ahová először belátogatunk, koronázó templom volt, ezért van a torony csúcsán jelképesen a korona. Kis várakozás után a templom belsejét megnézhetjük. Donner, a híres olasz szobrász műve Szent Márton lovasszobra, fekete gránitból készült. Érdekessége, hogy a szentet huszár egyenruhában ábrázolja, amint kardjával kettészeli a saját mentéjét (majd felét a didergő koldusra teríti. A római katonák ruházata ugyanis csak fele részben volt saját, a másik fele „kincstári” tulajdon). A néhány éve történt nagy restaurálás során feltártak egy mély sírkamrát, üveg járólapon keresztül még koponyák is láthatók.

Egy kis bizonytalankodás után a Mac Donaldsban eszünk, majd a délutáni forróság csúcsán belvárosi séta jön: Főtér a Roland kúttal, Prímási palota a Szent György szoborral, Szent Mihály torony és kapu, gurulás a Grassalkovich-palotához, amely nagy állami fogadások színhelye, az államelnök székháza (fényképek a nagy fehér épület felé, és a szökőkút irányába is). A belvároson át még egy pillantással megtiszteljük az egykori országgyűlések épületét, ma ez egyetemi könyvtár, majd fölküzdjük magunkat a várba a forró és magas lépcsősoron. A bástyáról gyönyörű panoráma tárul szét a Duna felett, egyik irányban egészen Dévényig, a másik (folyás-) irány a város látképét adja. A négyszögű óriási palota előtt Szvatopluk morva fejedelem lovasszobra parádézik. Vajon mi köze volt a mai szlovákokhoz? Felirat szerint ő volt az „ószlovákok királya”. Ó!

Nagyon szép a mostanában rendbe hozott díszpark is, a várkastély északi oldalán. Meg kell mondani, Szlovákiában sokfelé tapasztalható a műemlékek, a városképek csinosításának, megőrzésének állami támogatása.

A visszaút kész diadalmenet. Hátszél, ami nem elég sebes ahhoz, hogy ne legyen légellenállás ennél a tempónál! Az élcsapat Dunaszigetig siet, hogy segíthessen aztán áldomást inni a Rajkán „rekedt” többieknek. Hazaérés este fél tíz körül.

Szerintem jó volt – igaz?

Bringás baráti köszöntéssel Martos Gábor